Bár kisebb nyilvánosságot kapott, mint a felvásárlásokat módosító szabályok, szintén év elején lépett hatályba a versenyjogi kártérítési igények érvényesítését alapjaiban módosító szabályozás. Előző bejegyzésünkben már utaltunk rá, hogy a módosítások várható hatásait egy külön posztban fogjuk elemezni, most ez következik.
Az új szabályok hátterében egy európai uniós irányelv áll, amelyet már 2014-ben elfogadtak a tagállamok, de amelynek nemzeti jogba történő átültetése ezidáig váratott magára. Nem volt egyszerű a magyar jogalkotó dolga: a kártérítés területe ugyanis az irányelvi változásoktól függetlenül is komoly átalakuláson ment keresztül az új Polgári Törvénykönyv hatálybalépésével – ebben a keretben kellett tehát megfelelő helyet találni az irányelv által megkövetelt szabályoknak. Az implementáció során arra is figyelemmel kellett lenni, hogy a magyar jognak – az irányelv megalkotását megelőzően is hatályos – a versenyjogi jogsértéssel okozott károk megtérítését elősegítő szabályai az új jogszabályi keretben is betölthessék szerepüket.
Kérdésként merülhet fel az olvasóban, hogy ha már eddig is voltak szabályok az ilyen igények érvényesítésére, akkor miért nem hallottunk arról, hogy tömegesen indultak volna ilyen perek Magyarországon. És különösen miért nem indultak tömegesen a piac magánjogi szereplői által indított ilyen perek? (A legtöbb ilyen típusú, bár kis számú pert ugyanis a közbeszerzéseken kartellező cégek ellen indították az állam nevében eljáró közjogi jogalanyok.) Annak ellenére ez a helyzet, hogy alapul fekvő, a GVH által felderített kartell-ügyek szép számmal akadtak. Ha figyelembe vesszük továbbá, hogy még csak a GVH határozatát sem kellett volna bevárni a perindítással, mivel a bírság csak a közjogi szankciója a versenyjogi jogsértésnek, joggal vetődik fel az a kérdés is, hogy az új szabályok hatálybalépése után vajon több per fog indulni? Vajon a szabályozás jellege elő tudja-e segíteni a perindításoknak azt a kritikus tömegét, ami aztán minőségi joggyakorlat kialakulásához vezet majd? Egy további kérdés, hogy a szabályozás elhelyezése a versenytörvényben segíti-e vagy épp nehezíti a jogalkalmazást, vagy egy külön törvény szolgálta volna jobban a joganyag átláthatóságát?
Az alábbiakban megpróbálunk választ találni a fenti kérdésekre.
Az, hogy eddig is létezett valamilyen szabályrendszer a versenyjogi kártérítési perekre, nem jelentette azt, hogy az tökéletes lett volna vagy hogy ne lettek volna olyan pontjai, amelyek tovább csiszolhatók. Bár a magyar jogban nagyon előremutató szándékkal már évek óta alkalmazandó az a megdönthető vélelem, hogy a kartell az árakat 10%-kal befolyásolta, ezért a kár mértéke meghatározása kapcsán a felperes helyzeti előnyből indult, ez önmagában mégsem vezetett a kártérítési igények ugrásszerű növekedéséhez. A károsultak ugyanis a bizonyítás egyéb nehézségei miatt a költség-haszon elemzés során könnyen arra a következtetésre juthattak, hogy nem éri meg a perindítás. Ezen az eredményen az irányelvi szabályok átültetésével kívántak változtatni. Lehetővé válik például a perben a felperesek számára a bizonyítékot jelentő versenyhatósági dokumentumokhoz való hozzáférés. Ennek kapcsán természetesen rögvest felmerül, hogy a bizonyítékok között is különbséget kell tenni: az engedékenységi kérelemben a kartellt feltáró és ezzel a hatósági munkát komolyan könnyítő kartellező védelme érdekében más megítélés alá esik az engedékenységi kérelem tartalma, mint az egyéb bizonyítékok. Az engedékenységi kérelem tartalma ugyanis nem adható ki a felperesek részére – a jogalkotó ezzel is támogatni kívánja az engedékenységi kérelmezők minél gyakoribb fellépését. Egy további könnyítés a hatósággal együttműködők számára, hogy csak akkor felelnek a károkért, ha az a többi károkozótól nem hajtható be. Ugyanis – ellentétben a bírsággal – a polgári jogi kártérítési szabályok alól az engedékenység alkalmazása nem ad felmentést, így a kártérítési felelősség továbbra is ott lebeg az engedékenységi kérelmet benyújtó(k) feje felett.
Az azonban, hogy végül a bizonyítékok feltárásának új rendje vagy az irányelvből illetve a magyar szabályokból eredő más anyagi és eljárásjogi eszközök, lehetőségek eredményezik-e ténylegesen a károsultak aktívabb fellépését, egyelőre nem jósolható meg. Úgy véljük, hogy ez egy sokkal több tényezőtől függő kérdés, és nem csak azon múlik, hogy milyenek az új törvényi szabályok. A kártérítési igények érvényesítése ugyanis nagyban függ egyéb általános polgári eljárásjogi és nemzetközi magánjogi kérdések rendezésétől. E körben érdemes kiemelni a csoportos fellépés (“class action”) lehetőségének biztosítását, továbbá azt, hogy az adott jogrend hogyan kezeli azokat a nemzetközi magánjogi konfliktushelyzeteket, amelyek egy több országot érintő kartellel okozott károk esetében szükségszerűen felmerülnek, mint pl. a károkozás helye több tagállamban, a kár mértékének meghatározásával kapcsolatos bizonyítási teher kérdése stb. Könnyen lehetséges, hogy a harmonizált szabályok és a tagállami jogok polgári eljárásjogi rendelkezései olyan elegyet alkotnak egy-egy országban, hogy némelyekben költség-haszon alapon sokkal érdemesebb pert indítani (akár más tagállamban bekövetkezett károk miatt is), mint máshol. És ehhez még hozzátehetjük, hogy a Brexit miatt lesz olyan tagállam, ahol elképzelhető, hogy egészen más irányokba mozdul el a jogalkalmazás…
Úgy véljük, hogy ezekhez a kérdésekhez képest az, hogy a versenytörvény tartalmazza-e a szabályokat vagy más jogszabály, nem döntő jelentőségű a jogintézmény sikere szempontjából. Azt sokkal inkább fogja befolyásolni, hogy lesznek-e a jogérvényesítésnek olyan sikeres és közérthető példái Magyarországon, amelyek bátorítják majd a piaci szereplőket az aktív fellépésre. Ha lesznek ilyenek, az végül minden piaci szereplő számára hasznos lesz: az üzleti élet tisztasága ugyanis mindannyiunk közös érdeke.
Szerzők: Virág Péter és Szatmáry István
